Mindig is érdekelt a sci-fi, de H.G. Wellstől még nem olvastam semmit – mostanáig – pedig azt állítják róla, hogy a műfaj egyik megalapítója. Most túlestem ezen is, és örülök neki, hogy a könyv ingyen letölthető verzió volt.
A választásom az Utazás a Holdba című regényre esett, mert a Világok harcátés Az időgépet láttam filmen. Utóbbi nem volt rossz, előbbi igen. Végül csak azért olvastam végig, mert nem akartam úgy pocskondiázni, hogy a felétől esetleg valami csoda történik, amiről én már nem értesülök. Semmi ilyesmi nem történt.
A könyv témája – számomra – hihetetlenül ígéretes, de valami rejtélyes módon úgy van megírva, mintha embert akarnánk teremteni a megfelelő atomok összedobálásával, majd a massza felöltöztetésével. Darabra megvan minden, de nem kel életre az egyveleg. Sajátos élmény egykedvűen konstatálni, hogy oldalak óta minden második sorban történik valami mozgalmas, izgalmas, váratlan anélkül, hogy az olvasó mozgalmasnak, izgalmasnak vagy váratlannak érezné. Olyan érzésem volt, mintha egy média-középiskolát elégséges eredménnyel végző diák művét olvasnám. Egy, a lényeget elvétő másolatot.
A sci-fiknél az egyik kihívás a technikai részletek ábrázolása. Ha ilyesmibe bocsátkozik a szerző, az utókor könnyen kiröhögheti. Wells elég bölcs volt ahhoz, hogy mesélőnek egy műszaki analfabétát válasszon. Csak aztán a főhős gyanúsan sokszor ismételgeti, hogy most itt nem pontos leírás jön, csak a saját, szakszerűtlen szavaival próbálja meg leírni az eseményeket. Egy idő után, pontosabban akkor, amikor kiderült, hogy a szerző nincs tisztában azzal az ő korában már ismert ténnyel, hogy a Holdnak van egy napos, meg egy sötét oldala, arra döbbentem rá, hogy Wells egyszerűen lusta volt bizonyos dolgokat végiggondolni vagy utánuk nézni. Úgy lehetett vele, hogy senki nem járt a Holdon, akkor meg mit dumálnának bele.
A lustaság a történetvezetésen és a logikai láncolatokban is tetten érhető. Aki nem akarta megtudni, annak sajnos ebben a mondatban mégis tudomására fog tudni, hogy a Holdon idegen lényekkel is találkoznak a szereplők. Ezeket a görög holdistennő után Szeleniteknek nevezik el. A szó első említésekor ígéretet kapunk, hogy majd kicsit később kiderül, hogyan és milyen körülmények között kapták a nevüket. Ehhez képest egy oldallal később egyszer csak az egyik szereplő így hivatkozik rájuk, a másik pedig egyből tudja, hogy miről van szó, aztán a dolgon többet nem rágódunk.
Aztán van olyan is, hogy a tudós szereplő, aki az űrjárgányt is megalkotta, hirtelen olyan Hold-szakértőnek tűnik, mint aki visszajáró vendég a kis égitesten. Úgy mondja kollégájának, hogy vigyázzon az egyik növénnyel, mert az mérgező, mintha bármivel többet tudna nála arról, amit ő is pont először lát.
Vagy. Wells sokat időzik azon, hogy árnyalja, milyen rendhagyó dolog a földi gravitáció hatodával boldogulni, mennyire ki kell számítani az ugrásokat, és milyen gyorsan lehet haladni. Aztán az egyik jelenetnél meg hirtelen olyan rettenetes fáradtságot ír le valami kúszás-mászás során, mintha nem hatoda, hanem hatszorosa lenne a nehézségi fok a földinek.
Az is lustaság (de végül is erről akár meg is lehetne győzni, hogy nem így van), ahogy a holdiakra nem jutott más eszébe, mint a rovar analógiát alkalmazni mind testfelépítésük, mind társadalmi berendezkedésük kapcsán.
Szóval az a benyomásom alakult ki a könyvről, hogy egy nagyképűen, igazi odafigyelés nélkül összedobált, kidolgozatlan ötletkezdemény. Az íróról pedig az, hogy az önálló gondolatoktól tartózkodó, a kapottakat kritika nélkül fogadó, ezért szükségképpen lesajnált közönséghez kíván szólni.
Most egy darabig erre több energiát nem fogok szánni, hogy kiderítsem, Wells mennyire volt sikeres életében, illetve hogy ezt a könyvet megrendelésre és/vagy határidőre írta-e, de most már erős a gyanúm, hogy a Világok harcának a kurta-furcsa vége is csak annak köszönhető, hogy egyszerűen nem maradt ötlet, hogy hogy is legyen a történet lekerekítve, mi legyen a csattanó.
Nem baj, annyival is beljebb vagyok, hogy nem kell H.G. Wellsen izgulnom, hogy még mi mindent el kell olvasnom tőle. Addig is inkább beleártom magam Philip. K. Dick regényeibe, akitől eddig csak egyet olvastam, de még nem tudom pontosan, hányadán állok vele.
